Legendák a szigetről

A legújabbakat mindig legalul találod!

Igazságtétel by Annamanó

Réges – régen történt, mikor a szigeten még a tökéletes békesség uralkodott, rengeteg ménes volt, és a lovak nem ölték egymást felesleges dolgokért… ma is jól emlékszem rá.
 Ez a mesém két ménesről szól, akik ellentétben a többiekkel, elszántan harcoltak egymás ellen, mert birtokuk között nem volt ún. holtsáv, rögtön egymást szegélyezték a területhatárok, valamint a ménesek két tagjáról, akik egymásba szerettek. Hogy hogyan kerültem én oda? Lényegtelen. Ugyanis a mese a fontos, nem pedig a mesélő.
  A két ménest Mestereknek és Ékeseknek hívták.
Elérkezett az Ékesek királyának, a nagy Tothemnek a lányának születésnapja. Tábortüzet gyújtottak és hatalmas bált rendeztek a tiszteletére. Belépés természetesen csak valami jelmezben lehetett.
A Mesterek három fő fia, Nimrodie, Mateli és Biolingo elhatározta, hogy tönkreteszi az ünnepséget: be akartak törni. Sikerült is nekik. Észrevétlenül átmentek a határvonalon, és bejutottak arra a mezőre, ahol a nagy ünnepély volt.
Nimrodie elszakadt két barátjától a nagy forgatagban, és egyedül maradt. Sétált a nagy tisztáson, de nem találta fel magát: talán még félt is, hogy felfedezik.
Észrevett egy másik magányos lovat… egy gyönyörű aranyszínű kanca volt, ugyanolyan arany sörénnyel, amiben halványrózsaszín csíkok voltak. Álarca és ruhája is rózsaszín volt és csillogó… olyan volt, mint egy mesebeli tündér.
Nimrodie lassan odament a kancához.
- Ki vagy? – hátrált meg hirtelen a kanca – ha bántani mersz, megöllek.
- Nem akarlak bántani - nyugtatta meg Nimrodie – csak láttam, hogy egyedül vagy… és olyan szomorúnak tűntél.
- Az is vagyok – válaszolta az, és szemében kedvesség gyúlt – apám ezt az egészet nekem szervezte, de senki sem foglalkozik velem, csak te… Gileila úrnő ezt egyszer meghálja.
-  Te? Gileila?
- Igen – bólogatott a kanca – te pedig…
- Ez egy álarcos bál – mosolyodott el Nimrodie – Nem fedhetem fel, ki vagyok. Inkább felkérnélek táncolni, ha lehet.
- Lehet, Nimrodie.
- Honnan… - ütközött meg a csődör.
- Gondolatokat olvasok – Gileila egy kissé elszégyellte magát – akaratlanul beleláttam a fejedbe… Te egy Mester vagy… a mesterek trónörököse…
- Igen… de ez nem gátolhat meg semmiben…  Gileila… én...
- EZ EGY MESTER!!!! – hallatszott valahonnan az éles nyerítés.
- Felfedezték őket! – Nimrodie kissé megrémült – segítenem kell nekik!
- Ne! – kapta el Gileila – maradj velem… kérlek… szeretlek…
Akkor különös dolog történt. A szigeten lévő hatalmas vulkán kitört… és a föld szétnyílt. Minden ló beleesett: az Ékesek a bálozás miatt, a Mesterek pedig átjöttek harcolni, amint megtudták, hogy elkapták Mateli és Biolingo fiaikat.
- Én is szeretlek – mondta Nimrodie –pedig most láttalak csak meg… meneküljünk, amíg lehet!
 Elvágtattak gyorsan, ahogy csak tudtak. Ők ketten, megalapítani saját ménesüket…
És otthagyni azt a rengeteg gyűlöletet, ahol szétnyílt a föld.
Hogy miért nem estek bele az árokba? Nehéz megválaszolni, de megtudom. Mindez azért így történt, mert a sziget gyűlölte, ha gyűlöltek rajta… és elsöpört mindenkit, aki gyűlölt.
Viszont Nimrodie és Gileila szerettek.
Ezt pedig nem szabad elfelejtenünk.

Egy ló a sötétben  by Annamanó

Az ilyen mesékben a ló csak csikókorában hisz… legalábbis néhányan alapból rávágják. De én most elmesélem nektek ezt a történetet úgy, hogy belássátok: ez nem mese. Ez a valóság.

Valaha régen, a csendes messzeségben élt egy ló, Isondia. Arab telivér kanca volt, gyönyörű, hófehér szőrrel, ezüstösen csillogó sörénnyel és patákkal, sárga csillaggal a homlokán. Mindenki mondta, hogy csodálatos csikókkal fogja majd megajándékozni a világot.
És így is történt. Első csikója pont olyan lett, mint ő maga: ezüstös kis kanca, azzal a bizonyos csillaggal. A második az apára hasonlított: gyönyörű sötétpej mén, sörényében vörös csíkokkal.
Ők, mint a ménes vezetői boldogok voltak. A Csikók felnőttek, a mén elment, hogy saját csapatot alakítson, a kis kancát pedig feleségül kérte Evergreen királya.
 Aztán egy napon egy rettenetesen öreg, csúnya piszkosszürke kanca ment oda hozzájuk, és kérte, hogy fogadják be.
De nem tették.
- Takarodj innen! – mondta Isondia párja, Mermit – nincs semmi keresnivalód itt, boszorkány!
Hirtelen beborult az ég. Éji sötét lett fényes nappal, és a legenda úgy tartja, hogy még a levegő is fojtogató lett.
- Ó tényleg? Nincs itt keresnivalóm? – a boszorkány hihetetlenül vad kacajba kezdett.
Isondia megijedt. Ismét vemhes volt harmadik, és utolsó csikójával. Félve ment oda Mermit mellé.
- Jé… - a boszorkány gúnyosan elmosolyodott – ez a csikó lesz a vesztetek! – mutatott Isondia hasára – elhozza nektek a véget, soha többé nem jön fel szép nap a Zaharában.
- Takarodj! – támadt neki Mermit, de már késő volt: a szavakat mindenki hallotta a ménesben.
A boszorkány, ahogy tudott, elvágtatott.
Elérkezett az ellés napja. Komor csönd uralkodott a Zahara ménesén. Senki sem ment oda az ellő kancához. Féltek. Féltették a nyomorult életüket.
Aztán felharsant a kis nyerítés. Csodaszép méncsikó lett: hófehér szőrrel, hollófekete sörénnyel, homlokán tündöklő kék csillaggal.
- Vajon mit jelenthet? – gondolkozott Isondia.
- Miért vörös a csikó szeme? – kérdezte meg valaki.
- Nem tudom…
A  csikó csak nőtt, nőtt. Ahogy egyre nagyobb lett, úgy fogyott az élelme, vize a ménesnek. Az egykor tündöklő Zaharában kies és kegyetlen lett az élet. Megjelentek a farkasok is – ez egyet jelentett a véggel. A csikó miatt van! Szokták üvölteni.
Isondia egyszer besokallt. Fogta a fiát, és elmenekültek Evergreenbe, ahol a lánya volt a királynő.
- Megszállhatnánk?
- Persze anya. Ő a legkisebb öcsém?
- Igen.
Azon az éjszakán, mikor Isondia és fia elment, egy óriási farkasfalka támadt a Zaharában maradt lovakra – és mindenkit megöltek kivétel nélkül.
Bluelight, ahogy a csikót hívta az anyja visszament a Zaharába. Ngyon érdekelte, hogy mi történt – ők nem tudtak a farkasokról.
Amint ott ment, előlépett a boszorkány. Már nem olyan volt, mint azon a különös napon: gyönyörű sárga kanca lett belőle.
- Á, Bluelight… - köszöntötte bársonyos hangon.
- Helló – mondta Bluelight, és tovább akart menni.
- Várj – állította meg a kanca – a ménest kiirtották a farkasok. Ne menj oda, ha kedves az életed!
- Miért hinnék neked?
- Mert ha nem teszed, te is meghalsz. Gyere inkább velem és alapítsuk meg a saját ménesünket.
- Hagyjál már! – vágtatott arrébb Bluelight.
- Így is jó – mondta a boszorkány, és visszaváltozott azzá, ami: a csúf szürke gebévé – nagyon is jó.
- Mi…?
- Ivona ta disn goueraa!!!! – üvöltötte a boszorkány.
Bluelight előtt elsötétült a világ.

Mi is történt pontosan? Senki sem tudja. Valószínű elátkozta az ifjú mént.
Azt viszont tudjuk, hogy  Zaharában egy ló járkál a sötétben, akitől még a farkasok is félnek… és egy kék csillag virít a homlokán.

A sziget keletkezése by Noémi

Egyszer, régen, mikor még az állatok uralták az eget és a földet, élt 3 bűvös képességű lény. Egy tündér, egy ló és egy farkas. Nevük rég a feledés homályába merült.
 Barátok voltak és értették egymás nyelvét, ezért gondoltak egyet és megalkották sárból, fűből és fákból álló félszigetüket, ahol leszármazottjaik lakhatnak. Hosszú, kimerítő, fárasztó varázslatba fogtak, hogy kiemelkedjen az új földdarabka a tenger mélyéről. Hetekig, sőt, egyes elbeszélésekben hónapokig táncoltak és énekeltek a tenger fölött, a földet kérve, hogy legyen termékeny és ne döntse újra magába az óceán ostromlása.
 Végül kifáradva, de boldogan ráléptek az új föld határára, a homokos, lágy, fehér tengerpartra. Örömmel néztek egymásra, majd körülkémleltek a parton és megállapították, hogy ez a hely tökéletes lesz a varázslények megélhetésének. A félszigetet Garaligia-nak keresztelték el. Ezután útjaik más-más felé vezettek. A tündér a tengerparton maradt, a ló bevágtázta az egész földet és megállapodott a közepén, az erdő mélyében, míg a farkas a hegyekbe vetette be magát és onnan vonyította világgá holdénekét.
Ettől a ponttól kezdve már csak a lovak története maradt fent az utókor számára. Meg kell említeni ezen a ponton, hogy a varázserejű ló egy hófehér mén volt, tengerkék szemekkel. Ez a csődör nyughatatlan, vad és kalandvágyó volt. Kivágtatott a félszigetről és kancák után kutatva egy egész háremet gyűjtött maga köré és visszavezette őket a szigetre és együtt alapítottak egy hatalmas ménest. A csődör utódai mind örököltek valamiféle képességet és ők is elvándoroltak az égtáj minden irányába, utódokat hozva a világra. Volt, akik visszatértek, de akadtak oly bátrak is, akik idegen földön járva szaporították tovább a lovak varázsát. Végül a félszigeten csak a kiöregedett vezérmén maradt társaság nélkül, újra felkeresve rég elfeledett barátait és velük élt tovább békességben.
 Itt megszakadnak a feljegyzések a ló és a tündér életéről, de sejtjük, hogy együtt gyakorolták a varázslatokat életük végéig és a tündér utódai még mindig a félszigeten élnek a vizek környékén. A sziget lovak nélkül maradt és a tündérek uralták a szelet, a földet, a vizeket és a tüzet, míg a farkasok falkákba tömörülve járták a hegyeket, egészen mostanáig…
Ugyanis egy baljós, borongós napon, amikor zuhogott az eső és istennyilák szelték át a fekete-szürke eget, a háborgó tengeren feltűnt egy apró pont, majd egyre közelebb érve a parthoz kirajzolódtak egy tutajon…
A LOVAK!
Csapzottak, elcsigázódottak és szomorúak voltak, de épségben partot értek és lerogytak a kövér esőcseppeket szóró felhők hasa alatt elterülő homokos tengerpartra…

Garaligia félszigetén tündérek éltek és még ma is élnek. Ezekről a tündékről úgy tudják, hogy örökké élnek és mindig boldogok. Táncuk örömmel teli, énekeik mindig tiszták, dallamosak, csábítóak. Az ének és a körtánc, amit holdtöltekor járnak, odavonzzák a közelben élő lovakat és ők is csatlakoznak ezekhez a furcsa, ám gyönyörű színjátékhoz.
 Igen… Ez csak egy megírt darab a tündék számára. Ugyanis nem minden kis pilleszárnyú, szemkápráztatóan szép tündérlány- és fiú határtalanul volt, van és lesz boldog. Élt köztük egy lélegzetelállítóan szép tündelány, akinek mélységes mély bánat lakozott a szívében.
 Már nem járt el a teliholdkor járt táncra és dalolásra. A körülötte bizsergő, szikrázó, csillogó tündérfény szép lassan kezdett elhalványulni. Ábrándozó, égszínkék szeme a semmibe meredt, pilláin folyton könnycseppek ültek. Naphosszat csak ült és bámult ki virágszobája szirmai közül. Nem volt hajlandó sem enni, sem inni, sem a napfényre menni, ami az ilyen tündéreknél létfontosságú volt.
 Bánatának oka egy nálánál jóval magasabb rangú és vele nem törődő tündérfiú volt, maga a Herceg. Tündeföld trónörököse Mirithas volt, egy elvakult, undok, magával törődő tündér volt, ám a mi kis tündérünk, Amarantha halálosan beleszeretett.
 Hogy visszatérjünk történetünk fonalához, Amarantha-hoz, meg kell tudnunk egy mélyen őrzött titkát. A tündelány a lovakhoz vágyott, ahol szabadon vágtázhat, nincs semmi gondja, nem kell az ő daliás tündérlovagja után epekednie, akit úgysem kaphat meg.
 Így sóhajtozott és ábrándozott a virágjában üldögélve a tündér, mígnem egy napon annyira kimerült lett és megfosztatott az erejétől, hogy már álmodozni sem bírt nyitott szemmel, sóhajtozni sem tudott megfáradt lelke, összetört szíve súlyától.
 Hosszú, aranyszínű haja kibomolva keretezte szomorúan szépséges arcát, amint az ágyán fekve pihegett és a körülötte derengő, igencsak megfakult tündérfény vette körül törékeny testét. Vékony karjai a mellére fűzve, ajka sírásra görbülve, szeme lehunyva… Mély, halálos álomba merült.
 Álmában viszont nagyon is eleven volt. Hercegével táncolt egy virágos, fákkal körülvett tisztáson, ahol csiripeltek a madarak, rózsaszín felhők úsztak az égen. Halkan súgták egymás fülébe szerelmes szavaikat. De az álom is rosszra fordult. Mirithas herceg elengedte a tündérlány kezét és szertefoszlott a felhők között.
 Amarantha álomlelke leborult a virágok közé és keserves zokogásba kezdett, míg teste a puha ágyban, a párnák között könnyezni kezdett.
 Az álom rémálommá vált. A virágok elhervadtak, az ég mélyvörösre változott és a felhőket feketére festette a vérpiros ég…
A tündelány felsikoltott álmában és vergődni kezdett. Teste nyúlni, dagadni kezdett, karjai és lábai is megváltoztak, aranyszín szőr nőtt rajtuk és ujjai helyén paták nőttek. Arcán is nagy átalakulás esett. Az is megnyúlt, eltorzult, szőr nőtte be. Szemei is nagyobbak lettek és arca két oldalára kerültek, majd felpattantak és ijedten forogtak ide-oda. Amarantha nyihogott.
 Lóvá változott, úgy ahogy akarta. Patái szikrákat vetettek, égkék szemei még könnyekben csillogtak. Elvágtatott a tündérek földjéről, vissza sem nézve, búcsúpillantást sem vetve a harcege palotájára. Ő már ló volt, a szabad paripákhoz tartozott és csatlakozott a környéken élő varázserejű lovakhoz…

 Van jó és rossz, fény és árnyék, könnyű és helyes út. Ezek mind igazak az életben. De ez a történet nem arról fog szólni, hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését, vagyis a halált, hanem pont arról, miként került hatalomra egy sötét erő Garaligia gyönyörű, nyugati területén.
 Éltek az erdőben mindenféle lények, boldogan, gondtalanul, mint egy átlagos, gyönyörű, giccses tündérmesében. De ennek az erdőnek a mélyén élt pár állat és egyéb teremtmény, akik nem éreztek semmi jót, csak gonoszságot és gyűlöletet minden más érzelmekkel rendelkező dolog iránt. Voltak köztük lovak, tündérek, faunok, kentaurok és persze fekete mágusok, trollok, szellemek és… zombik.
 Ezek saját sötétségükben éltek, összegyűlve egy kis csoportba, az erdő mélyén, ahol saját gonoszságukból merítve megteremtették Azt… A Sötétség irányította a lovakat, tündéket, kentaurokat és ezernyi más mesebeli lényt. A gyűlölet vezérelte mindnyájukat.
 Az uralkodott felettük, megszállva elméjüket ezeknek a szerencsétleneknek, akiknek az elméjét és lelkét már csak a gyűlölet irányította. És Az egyre csak erősödött és erősödött, csatlósai erejéből táplálkozva. Eleinte alaktalan, csak a gondolatokban létező gonosz szörny volt, aztán, amikor a Sötétség árnyai elég erősek lettek, kitörtek féltve őrzött erdő mélyi birodalmukból és lerohanták a nyugati régiót.
 Iszonyatos pusztítást végeztek a boldog lények között. Nem kíméltek senkit, akik útjukba kerültek, megsebesítették, megfertőzve őket a Sötétséggel. Hamarosan az erdő fényes része sötétté, kérlelhetetlenné, fenyegetővé vált. A hegyek felől betörtek a farkasok és a medvék, csökkentve a még tiszta szívű teremtmények létszámát. Ők is átálltak Az oldalára, a Sötétség árnyait szolgálva… Ám akik megmaradtak, azok szemében is egyre jobban elhomályosodott a fény, engedve a Sötét oldal csábításának.
 Az egyre jobban felerősödött, szolgái gonoszsága táplálta és mindeddig csak a képzeletben létezett, de a gonosz lények egyre nagyobb hatalma miatt kitört a saját csalósai teremtette világból és testet öltött. Olyan testet, amit nem lehet leírni szavakkal. Minden porcikájából sugárzott a gyűlölet, az ölni akarás, a Sötétség, a gonoszság, a félelem és még megannyi rossz.
 Így hát életre kelt Az… Most már a Sötét Lovak és a Sötétség árnyai teljes pompájában csodálhatták urukat, aki egyre mohóbban falta maga körül minden rosszat, megcsapolva a boldogságot.
 Így teltek tehát az egykori fényes, zöld erdő mindennapjai. Sötéten, szomorúan, rettegéssel telve. Aztán egyszer valami fény lopakodott a megfakult lombok közé… Valami közeledett.
Egy aranyszínű csoda ló, körülötte izzó fénnyel, kék szemében elszántsággal. Maga körül megölte a sötétséget, visszaadva minden színt a fekete erdőségnek. Az csatlósai nem bírtak vele, mert a lóból áradó fény és mágia elvakította őket, vagy éppen boldoggá tette a Sötét Lovakat és a Sötétség árnyait. De Az közbelépett, maga küldte a másvilágra az arany szőrű csodakancát. Igen, kanca volt, aki elbánt annyi gonosz lénnyel, de a Sötétség Urából áradó tömény Sötétség megbénította a lelkét, de a maga mögött hagyott fényesség örökre megmaradt, a gonosz varázslények nem bírták visszafoglalni, nem tudták megölni a visszatelepedő állatokat, tündéreket…
 Az ereje is megcsappant és már csak a nyugati régió legnyugatibb részeiben élt megmaradt, hű szolgáival, a megerősödésre várva. Azt a részt még mindig kísérteties fények, hangok töltik be, a feketeségről nem is beszélve és úgy tartják, hogy Az szolgái újra csapatot gyűjtenek, de már titokban, éjnek idején, amikor a Hold sem süti be a nyugati erdőket…
 Így lett nyugatból az Utolsó Napsugár Tartománya…

Egy szeles napon viharos gyorsasággal éjfekete felhők gyűltek Xsziget fölé. A lovak, akik ezen szigetet uralták már a vihar előtt érezték, hogy valami készül… Egy rétre gyűltek össze, és kántálni kezdték eső űző bűbájos dalukat. De ez mit sem segített, ugyanis az esőt Valami irányította. Valami, ami sokkalta erősebb volt, mint a lovak… Az. Már régóta figyelte a szigetet. Magáénak akarta tudni a lovak erejét…
Egy réten állnak, kört alkotva.
Sűrű, fekete felhők gyülekeznek és lecsap egy villám a kör közepébe, majd pár másodperc múlva megdördül az ég az állatok feje fölött. A lovak ágaskodnak, nyerítenek és szétrohannak. Majd amikor megnyugszanak a kedélyek, visszaállnak és kört alkotva várnak. Érzik, hogy valami jön. Valami gonosz. Az eső esik, mintha dézsából öntenék, és villámok cikáznak elő a fekete felhők aljából. Szinte éjjeli sötétség árasztja el a szigetet, csak az istennyilák festik világosra az eget. A lovak állnak és halkan énekelnek, közben pedig toporognak. A zivatar elnyomja a hangjukat.
Ekkor egy hangos cuppanás és villám kíséretében megérkeznek a Sötét árnyak. Alakjuk gomolygó, szemük fehéren izzik. Hörögve szívják be a körülöttük felgyülemlett Sötétséget és félelmet.
Pánik tör ki.
A lovak feléjük néznek, és pánik tör ki.
Az egyik mén felágaskodik, és elkiáltja magát:
-Erre! –Egy hatalmas barlanghoz vezeti a többi lovat, és középre áll. –Ki tudja mik ezek? –A hangja csak úgy zeng. Egy szürke kanca emelkedik fel.
-Én tudom. És ők is. –Pár barátjára pillant.
- Jó. –Mondja a mén, és türelmetlenül toppant. –És hogyan tudjuk őket legyőzni?
-Sehogyan. –Jön a válasz.

                                                                     ***

A lovak a tenger felé vágtatnak, patájuk alatt reng a föld és sebeikből vér csurog, amit az eső lemos róluk és a földön piros tócsák keletkeznek. A Sötét árnyak hörögve, vihogva suhannak el a lovak mellett, és amelyiket elérik, megvágják, megharapják, megkarmolják, megsebesítik. Pánik. Félelem. Kétségbeesés.
Az árnyak kört alkotva bekerítik a félelemtől és esőtől vacogó lovakat és nézik őket fehér szemükkel. Egy bátor ló az Árnyak közé veti magát. Kínkeserves nyerítése visszhangzik… De végül felbukkan a túloldalon.
Kiszabadult.
Többen követik példáját, de van, aki nem jut át a sorfalon.
A Halál szaga terjeng a levegőben. Vér és Pusztulás.
Végül, akik átverekedik magukat az árnyak rengetegén, igaz, összekaszabolva, véresen, megtörten. A tengerpart felé vágtáznak, ahol egy kicsi, rozzant tutajt pillantanak meg. Egymást lökdösve mennek fel rá. Nem szólnak egymáshoz- Eleinte igen szűkösnek tűnik, de minden ló feljut a látszólag hirtelenjében összeeszkábált fatákolmányra. Az Ég küldte. A tenger morajosan, haragosan hullámzik, és egyre beljebb viszi a kimerült, sebes, elgyengült lovakat az áramlat. Az árnyak a partra érkeznek, de nem tudják őket követni a vízen. A feltámadó szél szertefújja sötét alakjukat.
A tajtékok sem kímélik szegény párákat, hátukat keményen csapkodják a hullámok. Összebújva, vacogva dülöngélnek a viharos tengeren. Az eső a szemükbe vág, alig látnak valamit. Az egyikük hirtelen felkiált, aki mégis kitartóan néz szembe a viharral.
- Szárazföld!
Halk, kényszerű nyihogás tör fel minden ló torkából, majd egyre többen veszik észre az apró, zöld foltot a láthatár szélén.
- Szárazföld… Ott, nézzétek! Föld…- suttogják mindnyájan, és szemükből örömkönnyek törnek fel. Boldogan fordítják fejüket a föld felé, amint egyre közelebb érnek a parthoz. Az eső még mindig tépi őket, a szél cibálja sörényüket, de már észre sem veszik. Hirtelen partot érnek és a lovak bágyadtan ledőlnek a homokba…